SZÜLETÉSEM

1945. március 29.-én, nagycsütörtökön születtem nagyapám, néhai Sass Mihály kisszőllősi házában. Európában és Magyarországon még dúlt a II. világháború. Kisszőllősön születésem előtt két nappal vonult át a front. Így, mondhatom szerencsés csillagzat alatt születtem, mert születésem napja hajnalán Kisszőllősön és környékén már béke honolt, a falu lakói a mezei bunkerekből visszatértek épített otthonaikba. De előtte édesanyám megélt sok rosszat, lelki és fizikai szenvedést. Apámat elvitték munkaszolgálatra, féltestvér bátyám tizenhét évesen került, mint levente, a frontvonalba. 1945 márciusában a németek és a nyilasok által birtokolt Pápa városát többször bombázták az un. szövetséges hatalmak.

Idézek a 13 éves, akkor édesanyámmal együtt lakó unokanővérem által írt, s a napi eseményeket megörökítő naplójából:

„Csütörtök, 1945.III.22. Pápa. Csütörtökön este ellenséges gépek zavarták meg a csendet. Kinéztünk, már a Sztalin gyertyák bevilágították a várost. Annyi időnk nem volt, hogy óvóhelyre mehessünk, zuhogtak a bombák. Ijedtünkben az asztal alá bújtunk. a légnyomás úgy dobált bennünket, mint ha hajóhintában lettünk volna. Imádkoztunk, kértük a jó Istent, hogy segítsen meg bennünket.”

Arra jól emlékezem, három-négyéves koromban a mellettünk lévő ház helyén bombatölcsért láttam. Azt mesélték, hogy 1945. március 22-én éjszaka hullott oda bomba, s a Szalai család odaveszett. A mi lakóépületünk is megrongálódott. Anyám és unokanővérem menekült biztonságosabb helyre. A bombázást követő napon unokanővéremmel elindultak Kisszőllősre. Unokanővérem naplójában ez olvasható: „…a nagynéném becsomagolt és kocsit fogadott, felpakoltunk és elhagytuk a várost. Szomorú utazás volt, egész karavánok mentek az úton.”

Újabb részlet a naplóból: „Hétfő 1945.III.26. Kisszőllős. …szaladt a falu népe, és jajveszékelve kiáltják:…jön az orosz, hamar a bunkerba. Szaladtunk a bunkerba, s ott vártuk meg az orosz átvonulást. Nagyon féltünk. De hála Isten egy puskalövés nélkül megtörtént az átvonulás. Természetes, a fiatalság bújt, ki merre tudott és így megmenekültünk az állati ösztönöktől.”

Ember bízz és bízva bízzál – tudjuk a Madách írta tragédiából. Újra idézek unokanővérem naplójából: „Szerda 1945.IV.4. Kisszőllős. Kint voltam fáér és láttam, hogy jön egy férfi. Mikor közelebb jött, felismertem, hogy a sógorom.”

1945. április 4. a családomnak kiemelt dátum lett, mert ekkor egyesült részben (apám-anyám-én) a családunk. A születésemkor 17 éves Géza bátyám legszebb ifjonti éveinek egy részét, - köszönve a horthy-féle államvezetésnek s az általuk is hatalomra került magyar nyilasoknak, - a szövetséges nyugati hatalmak fogságában töltötte, sok tízezer más társával. Büntetésből a kamaszkorú leventéket a fogoly-gyüjtőtáborokból kis csoportokban kiközvetítették elesett német katonák földetművelő özvegyeihez mezőgazdasági munkára. Sorsuk ott rabszolgasors lett. Szállásuk a tehénistálló, - ha volt - kosztjuk a talált nyers növények, főként marharépa és esetleg ellopott krumpli, amit tűzön megsütöttek. A német gazdasszony őket okolta, hogy férje odaveszett a háborúban, a kevés élelmét elzárta előlük. Sírattam és sajnáltam bátyámat, mert ő nem szolgáltatott okot arra, hogy két és fél évet sinylődjön rabságban. Olyanba sodródott, amit ő nem kívánt szolgálni, de a hatalom aljas módon belekényszerítette.

GYERMEKKOROM

Apám 45, anyám 41 éves volt születésemkor. Benne voltak egy idősebb korban, korán öregedtek. A háború utáni megélhetés emésztette az embereket. A felfoghatatlanul magas infláció, aztán a jegyrendszer, az éhbért alig fizető munkalehetőség, ezek nap mint nap kikezdték az emberek idegeit. Én gyerekként ebből semmit nem éreztem. Ellenben éreztem drága anyám és apám gondoskodó szeretetét. Alig múltam három éves, s boldogan mentem hajnalok hajnalán sorba állni a Cuczor utca sarkán levő hentesüzlethez. Anyám cipelte a kissámlit, arra ültetett, a kezembe a hajnali órákban az egyszem disznónk eledeleként főtt kisfazék krumpliból kettőt a kezembe nyomott. Ez a hajnali levegőben ugyancsak melegséget adott. Aztán magamra hagyott, mert ment apám és bátyám napi tarisznyázásához étket készíteni. A sorbanálló ismerősöknek meghagyta, boltnyitásra visszajön, addig engem – mint sorfenntartót – toljanak odább sámlistól. S nekem, ez a szerep nagyon tetszett. Mindig volt egy néne, aki engem ajnározott. A szembesarki üzlethelységben lakó Geslech nénitől hol egy kanál mézet, hol egy sütiszeletet szoktam kapni. Úgy éreztem naív gyerekként, ott engem mindenki szeret, mindenki kényeztet. Fenségesen jó érzés volt. S ehhez járultak szüleimtől kapott boldog pillanatok. Apám fúrt-faragott esténként, s gyártotta nekem a falovacskát, fakatonát, pajtásszekeret, ásót, villát, meg a mezei munkákhoz illő szerszámokat, mindet temetemhez méretezve. Na, és az én anyám! Mit tudtam én, este mennyire fáradt, rendre az ágyamhoz ült és mese nélkül nem maradtam. Kis agyamhoz illő verseket is tanított, s bevezetett a bibliai szentírás titkaiba. Mire iskolás lettem számoltam százig, a betük sem tüntek csodabogaraknak, nyomtatott betűk olvasására is kész voltam. Nem jártam óvodába, iskolaérettségemet igazolta a gyors felfogóképességem, a tudás iránti vágy, s a bennem kialakult empátia társaim iránt. Békességre törekvő - de nem gyáva – határozott kiállású gyermekpalánta lett belőlem. Így dicsért később iskolásként tanítónénim a szülői értekezleten anyámnak.

ISKOLÁSKOROM

Az általános iskolába beiratás lakókörzetenkénti elosztással volt kijelölve 1951-ben. Ma sem tudom, anyám hogyan intézte el, hogy a város akkoriban legjobbnak mondott iskolájában kezdhettem a tanulást. A köznyelv szerint a „Püspöki” iskolában. A püspöki palotában üzemelő iskola, a III.-as számot kapta. Ez is körzeti iskolaként volt sorolva, de számos osztálytársam volt az iskolai körzeten kívül lakó. Úgynevezett elit szülők gyermekei voltak. Orvos, iparos, tanár, nagyüzemet vezető személy, mint szülő, a gyerekének a legjobbat akarta. Nos, ilyen pajtások, osztálytársak között kezdtem az általános iskolát. Már az osztály előtti szótagolt olvasás is dicsőséget hozott, s ezt tetőzte, hogy a tanítónénink megbízott óraközi szünetekben, tanulótársaimtól a szorzótábla kikérdezésével. S ekkor eszembe jutott, hogy apám kártyajátékra tanítva először az összeadást, a kivonást, majd mikor ez már ment, a szorzást tanította játékosan már 4-5 éves koromban. S akkor, gondolatban nagy szeretettel magamhoz ölelni vágytam apámat, a kétkezi munkásembert, aki ezen túl fúrni-faragni sem röstellt tanítani. Nagy élményem volt, hogy első osztályos bizonyítványomban csupa ötös virított. Most, időben éveket ugrok. Tizennégy éves lettem, az általános iskola befejezése utáni pályaválasztás küszöbére értem. Hogyan tovább? – tettem fel a kérdést magamnak. E kérdést megválaszolta helyette az élet kényszere. Magas színvonalú iskolába jártam, annak is az emelt szintűnek mondott „A” osztályába. Én sodródtam volna az árral. Pontosabban az osztálytársaimmmal, akik többsége (80 %-a) a pápai Türr Gimnáziumot jelölte meg folytatásként. Én is kijelentettem, oda akarok beiratkozni. Aztán édesanyám elbeszélgetett velem. Apámmal mindketten megfáradt öregek és betegek, - így mondta. Ezért taníttatásom és eltartásom több évre nem tudják garantálni. Tanuljak szakmát, azzal három év után biztos kenyérkereső lesz belőlem, önállóan meg tudok állni a lábamon. Persze, mint az álmodozó és akarnok gyerek, napokon át sírtam. Nem akartam tudomásul venni a szülői döntést. Az pedig akaratom ellenére is megszületett. Villanyszerelő tanuló lettem a pápai ÉDÁSZ üzemében, de iskolám Győrben a 401-es szakképző intézet lett. Ezt az iskolát azért is ki kell emelnem, mert mérnök-tanárok tanították magas szinten és emelt követelményekkel a szakmai tárgyakat. Aki akart, az jól megtanulhatta a szakma alapjait. De például említem, a történelmet a valaha volt pesti egyetemi tanár tanította nekünk. akit ’56-os múltja miatt üldöztek vidékre, a legalsó szinten, szakképző intézetben tanítani. Ő nem szájbarágósan tanított, a megismerésre ösztönözve, egyuttal gondolkodásra késztetett bennünket. Már általánosban is érdekelt a történelem, itt a történelem tanárunk egyszerűen engem beoltott a múlt megismerésének, értékelésének és kutatásának igénylésével. Ráébresztett, hogy ez által a jelent is könnyebb megérteni. Én, részben innen eredeztetem a helytörténet kutatáshoz való affinitásom. Pápáról a győri iskolában öten voltunk tanulók, közöttük én, s egy három évvel idősebb társam kaptunk az első vizsgát követően szakmunkásbizonyítványt. Gyerekkoromnak nem volt álma, hogy én villanyszerelő legyek! Sajnos édesanyám megérzése beteljesült. Tizenöt éves voltam, mikor gyomorrákban elhúnyt. Én elvesztettem azt a személyt aki addig óvott, reményt adott. A családom elvesztett egy kenyérkeresőt. Apám minimálnyugdíjas, a nyugdíja alig volt több, mint a jó tanulmányi eredménnyel elért ösztöndíjam. Tengődtünk, éheztünk hónapokon át. Aztán elkezdtem maszekolni. Ettől kezdve önellátó lettem. Beteg hatvanéves apámat tudtam gondozni. Tizenöt évesen hamar felnőtté váltam gondolkodásban és tetterőben. Azóta egyenesen az élet iskoláját jártam ki, felelős döntéseket hozva, a következményekkel számolva, soha nem hazárdírozva. Egyéniségem alakulásában sokat köszönhettem édesanyámnak. Reá gondolva írtam is emlékére úgy harminc évvel ezelőtt egy verset:

            Alig tegnap!...fél évszázada,
            vittem veled a jó szagú tisztát,
            lúgos vízben – fateknőben gyúrtad
            drága két kezeddel! …mások szennyesét,
            eközben álmodtad nekem a fényes jövőt,
            
            halkan súgtad: TE MAJD TANULSZ,
            látsz világot, alkotsz új dolgokat,
            feledni fogod a vasaló bűzös szagát,
            gyermeked örül, ha fessen meglát!
            …közben gőzpára takarta fáradt arcodat.
            
            Na, KÉREM ITT VAGYOK, mint a számvevő,
            amit nekem igértél mesébe illő,
            kezemben vasaló gyűrt ráncot simít,
            tanultam évben huszonötöt, de mit ért?
            Láttam világot! – falra akasztott térképen.
            
            MIT IGÉRTÉL? …édes szíved szerető vágyát,
            ráncokkal borított kezed simogatását,
            ráció-ráció, e világ csupa pankráció,
            te a holdvilág fényét se értenéd,
            olybá más a világ, …se kék – se fehér.
            
            A bársonyos melegség veszendő kellék,
            ember embernek falatja, mint étek,
            mégis a TE TANÍTÁSOD AZ, AMI ÉLTET:
            hinni az emberben, hittel és tisztelettel,
            …viszontkapom: szerelmetes páromtól
            szívtől-szívhez szóló szeretettel!
          

Kijelentem, nyolcvan évem elillant, de nem a semmibe vezetett. Erről a következő fejezetekben is ejtek néhány szót és gondolatot.

FELNŐTTÉ LETTEM

Leírom az évet, 1962. Tizenhét évesen, kezemben egy szakmunkásbizonyítvánnyal, biztos állásom volt az ÉDÁSZ pápai üzemegységénél. Gyorsan léphettem a villanyszerelők ranglétráján, mérőállomás vezető lettem. A Megyei Tanácstól kapott megkülönböztető engedéllyel, kiskorú létemre beiratkozhattam felnőttoktatásba, a Pápai Türr István Gimnázium levelező tagozatára. Abba az iskolába, ahova három évvel előtte vágytam. Dolgoztam és tanulhattam. Felejthetetlen évek jöttek, majdnem igazi diákkor évei. A matematika és fizika órák nagyon érdekeltek. a magyar órák pedig égbe emeletek. A tudomány felső szféráiban álmodozva keringtem a négy év alatt. Élveztem tanáraim óráit, s ragadt rám a tudás. Kiváló osztálytársaim voltak, többség 10-20 évvel nálam idősebb. Volt köztük két olyan katonatiszt, akik már katonai akadémiát végeztek, de oda érettségi bizonyítvány nélkül jutottak, s azt nekik, a honvédelmi miniszter rendelete alapján pótolni kellett. Főként egyik tiszt közvetlensége hatott rám, aki az osztálybizalmi megbizatást is betöltötte. Felnéztem a felnőtt társakra, de az is jólesett, hogy az érettségi előtt közülük ketten felkértek korrepetálásra matematikából. A tudás továbbadása, egyuttal magabiztosságot is teremtett bensőmben. A második legjobb érettségit teljesítettem, nem csak reál tárgyakból, de magyarból is jeles lettem. A gimnázium négy éve alatt látogattam a pápai Képzőművészeti Szabadiskolát is. Festeni, mintázni, rajzolni tanultam. Aztán 1966-ban jött a kérdés, hogyan tovább? Volt egy álmom, a képzőművészetben előbbre jutni. El kellett hessegetni, s olyan pályán, - a műszaki pályán - kellett továbbképezni magam, ami a jelen és jövőbeni megélhetésem is biztosította. Műszaki Főiskola hallgatója lettem, esti tagozaton, Szombathelyen, s mellette dolgoztam az ÉDÁSznál.

Csipetnyit visszatérek a villanyszerelő tevékenységemhez. 1969-ben meghirdettek egy országos vetélkedőt villanyszerelő szakmában, a KI MINEK MESTERE versenyt. Jelentkezetem, első fordulóban megnyertem a négyezer fős ÉDÁSz Vállalat vetélkedőjét. Tovább jutva, a harmincezer fős villamos iparág harminckét vállalata legjobbjainak vetélkedésén is első lettem. Bejutva az országos döntőbe, elnyertem a Szakma Ifjú Mestere kitüntető címet. Arra gondolok, drága édesanyám hogy örült volna!

Tanultam, megnősültem, és közben szaporodott a család. Feszítő erőként hatott rám a mielőbbi több pénz keresése, családomnak a jobb lét megteremtése. Oda jutottam, hogy a főállásom mellett lettem kisiparos, s e tevékenységem tizenkilenc évig tartott. E mellett tanultam, speciális szakmai tanfolyamokat végeztem, ezek eredményeként lettem országosan engedélyezett műszaki szakértő. Számos cég alkalmazott, jól kerestem, de alig volt szabadidőm. A második házunk felépítése után drága párom rokkantá vált, korábbi jövedelme kimaradt a családi kasszából. S eközben gyerekeink főiskolára s egyetemre jártak. Mindannyian végeztek, diplomát szereztek. Én, a magam lehetőségével, s eszközével, jó szóval s anyagiakkal tudtam segíteni őket. Mikor valamennyien végeztek, sikerük iránti jóérzés azt közvetítette felém: a mór megtette magáét, a mór elmehet. De ez megalkuvás! - ágáltam magam ellen. Az életből nekem is kijár még egy csipetnyi siker, némi megelégedettség.

Tudva, a teremtő mindent elrendez. Ki kell várni a lehetőséget. Így tettem. 2002-ben nyugállományba vonultam, s megtervezhettem az új szakaszát életemnek. Tehettem, mert nyugdíjam biztos megélhetést igért. Negyven évet dolgoztam egy munkahelyen az Északdunántúli Áramszolgáltató Vállalatnál. A pápai egységénél (hol üzemigazgatóság és hol üzemvezetőség) számos beosztásban dolgoztam: voltam mérőállomásvezető, újítási és munkavédelmi előadó, műszaki csoportvezető, cimzetes üzemvezető, értékesítési vezető és nyugdíjazásom előtt fogyasztói irodavezető. Tudásom is tovább adtam, a felnőttoktatásban tizennyolc éven át tanítottam szakmai tárgyakat.

Cégem, a negyven éves hüségem jutalmazta. Három év kedvezménnyel, 57 évesen elmehettem nyugdíjba. A három évi nyugdíjam egyösszegben befizette cégem az Országos Nyugdíjpénztárba, abból kaptam havonta részleteket.

Jött a nyugdíjaskor, a létfenntartás kötöttségeitől szabadultam. 2002-től életem ezen időszaka az idilli szabadság kora lett, erről a további fejezetekben szólok.